Fellépés a Havanna-lakótelepi Vörösmaty utcai suliban, avagy: Röhög az osztály

Mit mondjak, nem volt nagy a lelkesedés a csapatban, ahogy közeledett a fellépés. Suli-farsangon, hétköznap, szerdán (2010. febr. 10) délután, eredetileg negyed ötre tervezve. Összeakad a munkaidővel, csak egy szám, persze szerelemből, azaz ingyen. Noémi szervezése, na köszi. Végül sikerült ötre áttenni, de Palless Peti így sem tudott eljönni. Így az utolsó próbán Varsi mondta a ruedát. Azóta még jobban becsüljük Petit. Viszont nem volt unalmas, nem tudtuk sose, mi következik. Varsi se.

Szerdán Zuglóból bumliztam a Havanna felé, szerencsére összefutottam Varsival, így is több, mint egy órát utaztam. De mindenki időben odaért. Első meglepetés: sok kisiskolás, szülőkkel. A csajok kiküldték az öltözőnek kinevezett kis tanteremből a fiúkat, viszont percenként rájuknyitották az ajtót. Hadd lásson valamit a fiatalság. A folyosón összeakadtam Noémivel, kapott egy nagybácsis puszit. Gondoltam, talán nem lenne adekvát itt úgy köszönteni őt, ahogy táncolni szoktunk.

Na, megvolt az átöltözés, csajok csinosak, új ruhában, némi mérsékelten bíztató próba szárazon, azaz zene nélkül. Akkor még nem tudtuk...

Irány a föllépés helyszíne, a nagy színházterem... azaz a nem nagy tornaterem. Filcszőnyeggel borítva. Amin nem lehet táncolni. Két filcszőnyeggel, a terem közepén összetoldva, a toldásnál fölhajolva. Hűha! Nem baj, ügyesek vagyunk, megoldjuk. Körben sok gyerek, minden irányban, azaz merre táncoljunk? Valaki azt tanácsolja, arra, mindegy, jó lesz. Elkérik a zenét.

Kezdődik a szám, rumba clave, Imi izgul, hogy feleveszi-e a lépést, persze hogy, semmi baj, várjuk a zongorát. Gyanúsan késik. Majd jön a trombita. Ujujuj, csak az egyik csatorna szól a sztereoból! Leállunk, szólunk, mondják a srácok, hogy itt csak egycsatornás hangosítás van, majd próbálkoznak monóval. Oké.

Újra kezdődik a szám, rumba clave, Imi újra izgul, hogy feleveszi-e a lépést, persze hogy, semmi baj, újra várjuk a zongorát. De már nem hagyjuk átverni magunkat, elindulunk. És jön a trombita. Valami nagyon halkan a kórusból is. Belevágunk, mindenki ott, ahol gondolja, de nagyjából együtt. Amíg tart a clave, még elvagyunk valahogy, de a maradék trombita és dob nagyon kevés. Ugyanis főleg zongorára és énekre táncolunk, abból semmi. Az első figuránál már röhögcsél a csapat, a dame utáni cachánról nem tudjuk eldönteni, hogy jó helyen volt-e, mert a nagy csatt helyett nagy szünet van, aztán a fiúk a kézemelésekkor magukra applikálnak némi girlandot, Kitty majd gondosan leszedegeti rólunk. Nem tudjuk abbahagyni a röhögést, Zsuzsa sarka a relojnál beleakad a filcbe, majd szökken két métert, hogy utolérje magát, azaz Varsit, de csináljuk, ki tudja már milyen ritmusra, Imi szerint ötre, a többiek szerint rendesen egyre vagy háromra. Varsi minden figurát jól bemond, de mennyi idő lehet hátra? Eltaláljuk, hogy hol kell kezdeni a rumbát, de nem arra a dobra kell táncolni, amit hallunk, Varsi szólózik, fogalma sincs, hol tart, csak várja a többi fiút, elindulunk, ki mikor, de egyszerre érkezünk, forgás, vissza a csajokhoz, echufla, exhibelák, vacila, a csajok a nagy bummra lemennek... nincs nagy bumm, az a másik csatornán volt. Alig tudunk megállni a röhögéstől, kipirulva, boldogan kimegyünk. Ha ettől a fellépéstől nem jöttek rá, hogy ez egy vidám tánc, akkor semmitől sem fognak.

Átöltözés, röhögünk, kiabálunk, hogy mi volt, mikor volt, röhögünk. Honoráriumként a szomszéd, büfének kinevezett teremben édes meleg citromos tea és tanárnéni-készítette szendvicsk, ülünk az asztalnál. Röhögünk. Aztán elindulunk a dolgunkra, de még megállunk kint egy közös cigire, és röhögünk. Ilyen vidám fellépésünk sem volt még. Köszi, Noémi, köszi, Zsuzsi, köszi, Varsi, köszi, csapat!

Miki